A Kulcs-Soft Nyrt. akkori vezetői 2012-ben úgy döntöttek, hogy a cég korábban szétszórt és esetleges támogatásait strukturáltabbá és ezáltal transzparensebbé, hatékonyabbá teszik. A támogatásokat a gyerekek köré szervezték, az ő jóllétüknek a növelését helyezték a szervezet tevékenységének középpontjába.
Turbucz Erikával, az alapítvány kuratóriumi elnökével az elmúlt 10 év munkájáról, tapasztalatairól, sikereiről beszélgettünk.
Bognár Károly:
Miért éppen 2012-ben döntöttek úgy a Kulcs-Softnál, hogy alapítványba szervezik a vállalat
támogatási tevékenységét?
Turbucz Erika:
A Kulcs-Soft mindig is költött jótékonysági célokra, tehát nem 2012-ben kezdte el az adakozást. Az erre szánt keret az éves forgalmának hozzávetőleg 1 százalékát, nyereségének körülbelül 10 százalékát tette ki. Semmilyen romantikus oka nem volt annak, hogy éppen az említett évben döntöttünk úgy, hogy változtatunk az adományozási gyakorlatunkon.
Az idők során egyszerűen olyan nagy számú kérelem, megkeresés érkezett hozzánk, hogy megfogalmazódott bennünk az igény arra, hogy ezt a tevékenységet szervezettebben, hivatalos keretek között folytassuk.
Egyrészt azért, mert így elegánsabb, transzparensebb a folyamat, másrészt azért, mert jobban meg lehetett szűrni a
jelentkezőket. Azzal ugyanis, hogy az alapítványba irányítottuk át az adakozásra szánt forrást, a kérelmezőknek már ki kellett tölteniük egy kérelmet, vagy legalább írniuk kellett egy e-mailt. Ez már önmagában megszűrte a jelentkezőket, és így számottevően egyszerűsítette az életünket. Az is szempont volt, hogy az adakozásra szánt összeget végső soron megtermelő Kulcs-Soft-os kollégák is pontosan követni tudják, mire költjük a pénzt, és legyenek büszkék arra, hogy az ő cégük ilyen tevékenységet folytat.
Az alapítvány aktivitásának középpontjában a gyerekek jóllétének, fejlődésének támogatása áll.
B.K.: Hogyan alakult ki, hogy pontosan mely területeken támogassák a gyerekeket?
T.E.: Sok tapasztalatunk volt, nagyon széles spektrumban fogadtunk be kérelmeket az alapítványi forma kialakulása előtti évtizedben. Később fokozatosan szűkült a kör. Kezdjük azzal, hogy miért a gyerekek.
Eleve úgy láttuk, hogy a Kulcs-Soft profiljához is kapcsolódik a fiatal, felnövekvő generációk támogatása, hiszen a cég is egy dinamikus területen tevékenykedik, és sok fiatal dolgozik itt. A munkánk során azt is megfigyeltük, hogy az alapítványok zöme beteg vagy hátrányos helyzetű gyerekeket segít, illetve a gyermekek oktatását, szellemi fejlődését támogatja. Ezzel mi is tudtunk azonosulni, ám ezen kívül fontosnak tartottuk a tehetségek támogatását is. Elkezdtük tehát kiválogatni azokat a felkéréseket, amelyek nem arról szóltak, hogy a család rendkívül nehéz anyagi körülmények között él, hanem arról, hogy van egy vagy több gyerek, akik tehetségesek, de a tehetségük kibontakoztatása túl nagy anyagi terhet ró a családra. A szokásos alapítványi tevékenységek mellett így kezdtünk el tehetséges sportolókat támogatni. Ennek megfelelően segítjük golfozó, kenus, sakkozók, asztaliteniszezők, vitorlázók fejlődését.
B.K.: Hogyan találnak egymásra ez utóbbiakkal?
T.E.: A hírünk szájhagyomány útján terjed, úgyhogy ránk talál, aki akar. Sok kitartó szülő levelekkel bombázza a lehetséges szponzorokat, támogatókat, mi is sok ilyet kapunk. És el is olvassuk őket! Így találunk mi is a támogatásunkra érdemes gyerekeket. Mielőtt segíteni kezdünk egy sportolót, mindig személyesen meg is ismerkedünk vele. Egy igazi sportoló szemében ugyanis ott van az elszántság, mi pedig ezt az elszántságot keressük.
B.K.: Van-e olyan támogatási terület, amelyet az alapítványi forma felvétele után már nem preferálnak?
T.E.: Igen, például állatmenhelyeket az új felállásban már nem támogatunk. E miatt egyébként sok támadás ért bennünket. Semmi bajom az állatokkal, de amíg van olyan gyerek, aki szükséget szenved, addig ő az első.
Az alapítványi, szabályozottab működés nagyobb adminisztrációs terhet is jelent.
B.K.: Hogyan sikerült az átállás, annak során milyen nehézségek merültek fel?
T.E: Kezdem azzal, hogy amikor eldöntöttük, hogy alapítvány hozunk létre, fogalmunk sem volt, hogy kellezt megcsinálni. Azonban nagyon eltökéltek voltunk, és semmilyen hiányzó papír vagy kellemetlenkedő hivatalnok nem akadályozhatott meg bennünket abban, hogy végig vigyük az elképzelésünket. Könyvelőt sem volt könnyű találni, mert kevesen értenek az alapítványi könyveléshez, és sokszor a kellő bizalom is hiányzik. Egy kedves epizód, hogy a könyvelőnk két év után mert adományt utalni a számlánkra, mert addigra hitte el, hogy mi ezt nagyon komolyan gondoljuk, és nem mindenféle machinációk fedőszerveként hoztuk létre az alapítványt…
A következő nehézség akkor adódott, amikor eldöntöttük, hogy megszerezzük a közhasznúsági státuszt. Erre azért volt szükség, mert számos rászorulónak csak a közvetlen anyagi segítség jelent valódi támogatást, amit viszont csak közhasznú minősítés birtokában nyújthatunk. Ennek a státusznak a megszerzése azonban rendkívül összetett, bonyolult procedúra volt.
És természetesen szükség volt egy olyan kollégára is, aki napi nyolc órában foglalkozik az alapítvány ügyeivel. Őt is meg kellett találni.
B.K.: Önből egyébként honnan jön ez a mély szociális elköteleződés, ez az erős segíteni akarás?
T.E.: Nem kérdés és nem titok, hogy mi keresztény emberek vagyunk, és a Biblia útmutatása szerint próbáljuk meg élni az életünket. A jézusi tanításnak fontos része, hogy segítsünk az elesetteken, hogy tegyük meg, ami tőlünk telik, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy mindenünk, amink van, Istentől van, és ne felejtsünk el abból vissza is adni. Ez a mi családunkban élő és természetes dolog.
Aki jótékonykodni kezd, az az elején persze nagyon büszke arra, hogy segít. Ezen a fázison mi is átmentünk, de elég gyorsan le is vetkőztük ezt. Ami engem segítésre motivál az nem az, hogy elmondhassam, milyen rendes vagyok, meg hogy bárki hálálkodását fogadjam. Nem is az, hogy ezzel megnyugtassam a lelkiismeretemet. Azért adok, hogy segítsek azoknak, akik tényleg szükséget szenvednek, és ezáltal örömet szerezzek nekik. Ha a másikat örülni látom, az nekem is öröm.
B.K.: Mire van a legnagyobb szükségük azoknak az embereknek, akikkel önök kapcsolatba kerülnek?
T.E.: Hétköznapi dolgokra: mosógépre, tűzhelyre, ágyra, matracra, ágyneműre, szőnyegre, kályhára. Nem tudnám megmondani, hogy az elmúlt tíz évben hány darabot vásároltunk ezekből.
B.K.: Személyesen kimennek valamennyi kérelmezőhöz, hogy felmérjék a helyzetüket?
T.E.: Igen, egészen az idei évig ez így volt. Ez azonban amellett, hogy érzelmileg megterhelő, egy bizonyos kérelmezői szám után egyszerűen az időbe se fér bele. Úgyhogy csökkentettük a személyes támogatások mennyiségét, és elkezdtünk együttműködni más alapítványokkal. Olyanokkal, amelyekben teljes mértékben megbízunk. Több esetben rajtuk keresztül juttatunk el támogatásokat a rászorulóknak.
B.K.: Az elmúlt tíz évben hány családot támogatott az alapítvány?
T.E.: 200-nál többet. És ehhez jönnek még az intézmények, például a kórházak. Az egészségügyben egyébként végeláthatatlanok az igények, nem nehéz támogatandó célt találni. És ha már az egészségügy, akkor hadd mondjak még két dolgot: egyfelől szeretjük konkrét eszközök beszerzését megfinanszírozni, és általában az eszköz teljes árát álljuk, nem csak egy részét; másfelől olyan intézmények támogatására törekszünk, amelyek nincsenek annyira a rivaldafényben, amelyeknek
nincs, vagy kicsi a marketingbüdzséjük adományok gyűjtésére, de mégis fontos feladatokat látnak el.
B.K.: Tíz év viszonylag hosszú idő, már egy szervezet életében is súlya van. Ha visszatekint, milyennek látja az alapítvány látószögéből ezt az egy évtizedet?
T.E.. Sokat fejlődtünk, de ez a fejlődés nem volt lineáris: rengeteg hullámhegy és hullámvölgy volt benne.
Mindenkinek segíteni akartunk, mindenbe belehaltunk egy kicsit, értek bennünket nagy örömök és nagy csalódások is. Például, amikor az első támogatottunk meghalt, az érzelmileg egy nehéz pillanat volt… Sokkal bölcsebbek lettünk minden szempontból: könnyebben mondok már én is nemet bizonyos kérelmekre, és nem dőlök be, ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik, ha nem kap támogatást. A sikereket is megtanultuk a helyükön kezelni, nem tekintjük azokat a személyes érdemünknek. Úgy gondolom, hogy egyre nagyobb biztonsággal választjuk ki azokat a családokat, intézményeket, ahol a legjobb helye van a támogatásunknak.
Ami kicsit fájdalmas számomra, hogy kívülről nagyon kevés pénz érkezik az alapítványba. Az induláskor én nagyon bíztam abban, hogy az ismerősök, barátok majd átérzik a munkánk súlyát, hasznosságát, és rajtunk keresztül támogatnak jó ügyeket. Ez sajnos nem vált valóra.
Gyorsabban, praktikusabban, ügyesebben tudjuk ma már lebonyolítani az ügyeket. Nem untuk meg a munkát, sőt!, úgyhogy jövőre is itt leszünk. Azt gondolom, hogy Isten és ember előtt, sőt a férjem előtt is rendben van az, amit, és ahogyan teszünk. Mert bizony meg kellett tanulni határvonalakat húzni, több szempontból is. Szerintem most nem sok, és nem kevés az, amit csinálunk.
CSR NEXT (vállalati fenntarthatóság és felelősség képzési program) INDUL ÚJRA
CSR Next Képzési Program CSR/vállalati fenntarthatóság és felelősség képzés az alapoktól a specifikus területekig. Az egymásra épülő CSR képzési program keretén belül a résztvevők a CSR és a fenntarthatóság számos elméleti és gyakorlati területével ismerkedhetnek meg. Hazai vonatkozásban és nemzetközi kitekintésben. Gazdasági döntéshozók, közintézmények, intézmények számára.
Hasznos azok számára, akik a CSR-pályafutást kezdik, vagy akár azok számára is, akik frissíteni akarják tudásukat a CSR és a fenntarthatóság legújabb szempontjairól.
CSR koordinátor (2023.01.12-ig!) és CSR menedzser képzés indul.
KATTINTS A RÉSZLETEKHEZ!
